CooLTourMusic

Történet(ek)

A Cooltourmuzik története kapcsán nem is tudom hova nyúljak vissza, lehetne az első pillanat 1985 környéke és az ecseri piac, merthogy csak ott lehetett valamirevaló zenét kapni, persze csak kazettán, másolva, ahogy az akkor ment. Picit közelebb járunk, ha pár évvel későbbről (akkor már a Kádár rendszer végefelé) indulunk, amikor is felül(het)tem a Berlinbe tartó vonatra vasárnap este, bekvártélyoztam magam a csomagtartón (jobbára csak ott volt hely) aztán másnap reggel megérkezve irány a „fal”, azon át Nyugat-Berlin s ott a kánaán. Ez a túra olyan konstrukció volt számunkra Kelet-Európai halandóknak, hogy mentem is minden második vasárnap vagy két évig, rendre több táskányi lemezzel felpakolva visszafelé. Ekkor voltam 18-19 éves. Ekkor már – ellenben az Ecseri piacos populáris korszakkal – kicsit kezdett funk-osabbá válni az ízlésünk, úgy is mondhatnám, valami ízlés-szerű kezdett kibontakozni bennünk. Azonban ezek mind csak előjátékai voltak a valódi dolgoknak. Ahogy nyílt a határ áramszámla helyett inkább London, vállalkozásom helyrerakása helyett inkább megint London s sok más hasznosabbnak látszó teendő helyett, mindig csak a világ, s mindig csak a lemezek. Meg persze voltak klubok is. Egyetlen hazai ingerként Bakai Mátyás Fortuna klubja szerdánként a várban (mindenki ott volt aki számított, kivéve engem…márminthogy én is ott voltam, csak én nem számítottam, örültem, hogy beengedtek). Aztán a londoni Soho mellett Bécsben Európa egyik legjobb klubja a Camera, 2 méter magas basszusládák, Thorens lemezjátszó és temérdek promós lemez, szoft porno háttrképek egy nem túl nagy pincében…tiszta elszállás minden alkalommal. Ekkor már kezdett kibontakozni, hogy lemezeket nem ott kell keresni ahol gondoltam. Mármint azokat a lemezeket, amelyek nem csak ideig-óráig így-úgy felspanolnak, hanem azok amelyek valóban kielégítenek, olyan élményt adva amely más szintre teszi az embert szőröstül-bőröstül (értsd: testestül-lelkestül). Szóval lemezboltok helyett irány a börzék, a „szakma” otthona, az igazi lemezek temploma, máshol esély se volt normális muzsikákat beszerezni, a korai Ibizai zenéket (amikor még a hippik alakították ott a dolgokat) vagy később a Baldelli féle „cosmic”-os cuccokat (amiből a legtöbb nagy dj indult nyugaton 10 éve), vagy a francia exotikákat, na és persze a német pszichadelikákat….mind-mind csak ilyen helyeken remélhetted. Aztán mindezek előjátékaként említenem kell a Szote klubot, valamikor 1995 tájékán, amikor a drága hökös uraknak még nem volt beleszólása a szombati napokba, ott kóstolgattuk az előző 10 év gyümölcseit. Hogy mennyire nem eredménytelenül mi sem bizonyítja jobban mint hogy a mai napig kiindulási pont ez az élmény sok-sok zenész, művész és jó ízlésű ember számára, akik akkor ott tiszteletüket tették. Hasonló mérföldkő volt, sőt ha lehet kicsit még jobban a Pablo cafe (utolsó nevén Miu Miu). Egyrészt a hely atmoszférája okán, igazi natúr gyárépület, vaslépcsőn fel az elsőre, ott évtizedes kis téglákból, hasonló faoszlopokkal a tánctér, igazi eredetiség és szabadság minden szegletben, csak úgy szárnyaltak az – amúgy sem kis „terű” – zenék. Tiszta orgia volt minden pillanat. Aztán jött Pest, a Magyarok Háza először, Szilvuplé, Műcsarnok aztán, közben a Kultiplex párszor, Lupa sziget és még sok tök egyedi helyszín, semmivel sem összehasonlítható hangulattal. Mint például Rónafalu, a kilátó, majd a néhány négyzetméteres művháznak hívott viskóval. Persze volt több vakvágány, csalódás, de volt egy közös üzenete is minden próbálkozásnak, ha azt az élményt szeretném „hozni” amit ezek a lemezek hordoznak annak az alfája és omegája egy saját helyszín. Csak nekem van olyan igényem ami mindezt garantálja, csak én tudok olyan környezetet varázsolni ahol ez a világ átmegy. Megyünk abba az irányba.



	Történet(ek) A Cooltourmuzik története kapcsán nem is tudom hova nyúljak vissza, lehetne az első pillanat 1985 környéke és az ecseri piac, merthogy csak ott lehetett valamirevaló zenét kapni, persze csak kazettán, másolva, ahogy az akkor ment. Picit közelebb járunk, ha pár évvel későbbről (akkor már a Kádár rendszer végefelé) indulunk, amikor is felül(het)tem a Berlinbe tartó vonatra vasárnap este, bekvártélyoztam magam a csomagtartón (jobbára csak ott volt hely) aztán másnap reggel megérkezve irány a „fal”, azon át Nyugat-Berlin s ott a kánaán. Ez a túra olyan konstrukció volt számunkra Kelet-Európai halandóknak, hogy mentem is minden második vasárnap vagy két évig, rendre több táskányi lemezzel felpakolva visszafelé. Ekkor voltam 18-19 éves. Ekkor már – ellenben az Ecseri piacos populáris korszakkal – kicsit kezdett funk-osabbá válni az ízlésünk, úgy is mondhatnám, valami ízlés-szerű kezdett kibontakozni bennünk. Azonban ezek mind csak előjátékai voltak a valódi dolgoknak. Ahogy nyílt a határ áramszámla helyett inkább London, vállalkozásom helyrerakása helyett inkább megint London s sok más hasznosabbnak látszó teendő helyett, mindig csak a világ, s mindig csak a lemezek. Meg persze voltak klubok is. Egyetlen hazai ingerként Bakai Mátyás Fortuna klubja szerdánként a várban (mindenki ott volt aki számított, kivéve engem…márminthogy én is ott voltam, csak én nem számítottam, örültem, hogy beengedtek). Aztán a londoni Soho mellett Bécsben Európa egyik legjobb klubja a Camera, 2 méter magas basszusládák, Thorens lemezjátszó és temérdek promós lemez, szoft porno háttrképek egy nem túl nagy pincében…tiszta elszállás minden alkalommal. Ekkor már kezdett kibontakozni, hogy lemezeket nem ott kell keresni ahol gondoltam. Mármint azokat a lemezeket, amelyek nem csak ideig-óráig így-úgy felspanolnak, hanem azok amelyek valóban kielégítenek, olyan élményt adva amely más szintre teszi az embert szőröstül-bőröstül (értsd: testestül-lelkestül). Szóval lemezboltok helyett irány a börzék, a „szakma” otthona, az igazi lemezek temploma, máshol esély se volt normális muzsikákat beszerezni, a korai Ibizai zenéket (amikor még a hippik alakították ott a dolgokat) vagy később a Baldelli féle „cosmic”-os cuccokat (amiből a legtöbb nagy dj indult nyugaton 10 éve), vagy a francia exotikákat, na és persze a német pszichadelikákat….mind-mind csak ilyen helyeken remélhetted. Aztán mindezek előjátékaként említenem kell a Szote klubot, valamikor 1995 tájékán, amikor a drága hökös uraknak még nem volt beleszólása a szombati napokba, ott kóstolgattuk az előző 10 év gyümölcseit. Hogy mennyire nem eredménytelenül mi sem bizonyítja jobban mint hogy a mai napig kiindulási pont ez az élmény sok-sok zenész, művész és jó ízlésű ember számára, akik akkor ott tiszteletüket tették. Hasonló mérföldkő volt, sőt ha lehet kicsit még jobban a Pablo cafe (utolsó nevén Miu Miu). Egyrészt a hely atmoszférája okán, igazi natúr gyárépület, vaslépcsőn fel az elsőre, ott évtizedes kis téglákból, hasonló faoszlopokkal a tánctér, igazi eredetiség és szabadság minden szegletben, csak úgy szárnyaltak az – amúgy sem kis „terű” – zenék. Tiszta orgia volt minden pillanat. Aztán jött Pest, a Magyarok Háza először, Szilvuplé, Műcsarnok aztán, közben a Kultiplex párszor, Lupa sziget és még sok tök egyedi helyszín, semmivel sem összehasonlítható hangulattal. Mint például Rónafalu, a kilátó, majd a néhány négyzetméteres művháznak hívott viskóval. Persze volt több vakvágány, csalódás, de volt egy közös üzenete is minden próbálkozásnak, ha azt az élményt szeretném „hozni” amit ezek a lemezek hordoznak annak az alfája és omegája egy saját helyszín. Csak nekem van olyan igényem ami mindezt garantálja, csak én tudok olyan környezetet varázsolni ahol ez a világ átmegy. Megyünk abba az irányba.